Szigetelő - anyagias műemlékvédők

A Nyírbátori Kastély felújítása a Baumit Kft. finomszemcsés homlokzati rendszerével

„A használat vagy a látvány értelmezése miatt szükségessé vált nagyobb mérvű kiegészítéseket modern anyagokkal, modern építészeti megfogalmazásban kell elkészíteni.”

Így rendelkezik "A magyar műemlékvédelmi gyakorlatban alkalmazott elvek és módszerek időszerű kérdései" című, a Műemlékvédelmi Bizottság által 1985-ben kiadott és azóta is mértékadónak tekintett dokumentum a modern anyagok alkalmazásáról a felújítások, rekonstrukciók során. A Báthory család nyírbátori várkastélya északnyugati szárnyához tartozó - a barokk korban végül magtárként működő - épületének felújítása során a tervezők, műemlékvédők és szigetelési szakemberek meggyőző példáját adták annak, milyen módon tehetnek eleget a fentiekben megfogalmazott elvnek és etikai normának. A modern vakolatrendszer alkalmazása a felújítás során jelentkező összetett probléma megoldásán túl új lehetőségeket is kínált. 

A régi épületből a kétszintű pincerendszer és a kb. hat méteres tartófalazat maradt meg igen leromlott állapotban. Mivel a mérnököknek egyszerre kellett gondoskodniuk a régi és a nedvesedés miatt ásványi anyagokkal erősen telített falak sómentesítéséről, a falazat lélegzésének biztosításáról, a további állagmegóvásról, az esztétikus és korhű látványról, nagy körültekintéssel kellett kiválasztaniuk a vakolóanyagot. A kastélynak a fennmaradt korabeli épületek, eredeti tervrajzok és épségben maradt épületrészek tanulmányozása nyomán létrejött elvi rekonstrukciója az épület reneszánsz kori stációját teremti újra. A XVI. században, amikor az épület még fogadópalotaként működött, már ismerték és gyakran alkalmazták is a vakolást. Az alkalmazott technológia tehát nem jelentett szembefordulást a műemlékvédelem elveivel, hiszen archaikus eljárásként is értelmezhető. Ráadásul a kivitelezők ügyeltek arra, hogy az egyébként is WTA /a német betűszó fordítása: Épület Karbantartási és Műemlékvédelmi Tudományos Műszaki Munkacsoport/ minősítéssel rendelkező vakolatot, amelynek porózus szerkezete megköti a sókat, biztosítja a fal lélegzését, a nedvesség tartalom elpárolgását és a tartószerkezet élettartamának megnövekedését, korabeli módszerrel, tehát az ún. kanálhátas technikával hordják föl. A modern kémia és a századokkal ezelőtti kőműves fogások együtt biztosítják a hiteles textúrát, a kor hangulatát idéző enterieurt és a falazat „egészséges” állapotának fenntartását.

Bár az építészek első választása sem volt egyszerű feladat, a második lépésnél, azaz a további szintek homlokzatának megalkotásánál, már az előző döntésük által kijelölt úton kellett haladniuk. Két és fél méter magasságban az eredeti tartófalakat olyan anyaggal volt célszerű vakolni, amely szemcsésségében és porozitásában hasonló fizikai tulajdonságokat mutat a lábazaton alkalmazott vakolattal, hasonló páraáteresztő tulajdonsággal bír, de jóval vékonyabb. A talaj menti szerkezetnél használt mennyiséget ugyanis esztétikai és praktikus okok miatt sem lehetett a legfelsőbb szintekig vinni. Egyrészt mert a magasabb régiókban a sótelítettség már nem olyan jelentős, másrészt pedig elidegenítő lett volna a régi felületeken alkalmazott vastagabb és a ráépített új falakra felvitt, jóval vékonyabb vakolat találkozásánál megmutatkozó rétegkülönbség. A kivitelezők végül megtalálták azt az anyagot, amely maradéktalanul megfelel az elvárásoknak. Ennek az anyagnak az előnyös fizikai tulajdonságait (jó légáteresztés, páraáteresztés, só lekötés, stb.) a hagyományos és a nedvességet megkötő portland-cementtel szemben a trassz adja. Nagyon fontos kritérium volt az anyag szemcsemérete, amely – nyilvánvaló esztétikai megfontolások okán - nem térhetett el jelentősen az előző szinten alkalmazottól.

Míg az eredeti falrészek vakolása során a kivitelezők standard műemlékvédelmi elveket tartottak szem előtt, addig az ún. kiegészítés, azaz a hozzáépített rész szigetelési metodikájának megválasztásával az egymásnak feszülő műemlékvédelmi eszmék egyike mellett is letették a voksukat.

Csemegi Józseffel vallják, hogy „E tevékenységnek (ti. a műemlékvédelemnek) egyetlen feltétele csupán az, hogy, amit a műemlékhez hozzáad, saját korát kifejező műalkotás legyen.”

"A műemléket általában nem mint valamely használaton kívüli múzeumi tárgyat…" értelmezik, hanem a "…gyakorlati igények kielégítésére szolgáló objektum.."-nak tekintik. Éppen ezért volt fontos a legfelsőbb részek vakolásakor az ún. didaktikai szempont érvényesítése. Annak a megláttatása, hogy ott már nem az eredeti falakról, nem az eredeti épületről van szó, hanem illusztrációról, annak szemléltetéséről, hogy – mai feltételezéseink szerint – milyen lehetett az egykori palota. A re-konstruktőr alapvető kötelessége érzékeltetni a distinkciót a történelem által alakított és a valóban régebbi korok szellemiségét őrző, illetve a maga által alkotott műtárgy között. A Báthory - kastély új építői ismét az osztrák építőanyag gyártó vállalat termékét választották: az ún. Uni Vakolatot rendelték meg. Ezt úgy dörzsölték rá a modern téglafelületre, hogy a szemlélődő számára ne maradhassanak rejtve a fúgák, hogy egyértelműen előtűnjön az illusztrációs és egyben funkcionális szerkezet.

A fenti esettanulmányból talán kitűnik, hogy egy sikeres – márpedig a Nyírbátori kastély rekonstrukciója egyértelműen ilyen projektnek tekinthető – műemlékvédelmi beruházás egyik alapvető fontosságú eleme a megfelelő anyagok kiválasztása. Mint láthattuk, azáltal, hogy a kivitelezők a Baumit termékek egymásra épülő rendszerét használták, egyszeriben biztosították a régi fal állapotának javítását (sólekötés), a szerkezet állagmegóvását. Alkotásuk megfelel az esztétikai és a műemlékvédelem követelményeinek. A legkorszerűbb Baumit termékeket alkalmazva nem tettek mást, mint szó szerint megfogadták a rekonstrukció kérdésében konzervatív nézeteket valló Konrad Lange egyébként pont a kiegészítések ellen szóló szentenciáját: „A régiek a maguk korának szelleméből kiindulva teremtettek, mi csak a saját korunkból kiindulva alkothatunk.”

Forrás: Baumit Kft. www.baumit.hu